Nem bánom, ha egy könyv hatásvadász címével fog meg. Én vagyok, az olvasó, vegyenek le a lábamról. Úgyhogy egy cím manapság legyen ütős. Mondjuk ne kenjen a falhoz (arra itt a valóság), de motozzon a fejemben, megfejtésre várva. És ha már itt tartunk, akkor borítója is legyen a címhez mérten hatásos. Persze az is árulkodó tény, ha a kiadó érdemesnek tartja a könyvet arra, hogy lecserélje az eredetit egy új, stílusosabbra. (Köszi, Váradi Zsolt.) Mit gondoltok, esznek a halottak epertortát?
A cím nálam telitalálat. Nemcsak a könyv témáját vetíti előre, hanem arról is biztosítja az olvasót, hogy szórakoztató lesz. Látszólag ellentmondás, de ahogy Eichinger megoldja az ügyet, az első tíz oldalba beleolvasva, már minden érthető.
Kétféle gyásztörténetet mutat be az osztrák írónő. Emma születésekor veszítette el édesanyját és látszólag feldolgozta a a hiányt, mégis gyanús körülmény, hogy a halálról, a temetésekről mély és alapos ismeretei vannak. Kertje, játszótere, búvóhelye és egyáltalán legkedvesebb helye a temető. Élénk fantáziájának köszönhetően krónikát ír a temető lakóinak halál után életéről. Peter gyásza viszont nyílt seb. Kettejük lassan alakuló barátsága indítja el őket a gyógyulás útján.
Az alaphelyzet önmagában is ütős, a hatást növeli Eichinger magával ragadó elbeszélői stílusa. (Nádori Lídia gondos munkája a fordítás.) Nem szószátyár, a gyerekek szellemes megfogalmazásai hitelesekké teszik a karaktereiket (kiskamasz szemtelenséget az unalmas hétköznapokra!). Az olvasó rögtön ráhangolódik a regény könnyed, pörgős, humoros hangulatára. Ezzel együtt nem mismásolja el a muníciót, ami a továbblépéshez, a gyógyuláshoz szükséges. Akármilyen rövid (csak 152 oldal), mégis minden benne van. Nem érdemes terápiás könyvként tekinteni rá (cserébe nem is tesz úgy, mintha az lenne). Azt mutatja meg, hogy a barátság, egy új szemlélet néha segít továbblendülni. Nehéz a gyerekek poggyásza, de már az első pillanatokban biztosra vehetjük a boldog végkifejletet.
A leghatékonyabb módját választotta a segítségnek: könyve letehetetlenül szórakoztató és kétségbevonhatatlanul okos. Nem lehet nem szeretni, vagy letenni. Imponáló üzenetet hordoz a narrátor jelen idejű beszéde: van, amikor a múlt terhétől elfordulva, a jövő bizonytalanságát ignorálva a jelenre kell koncentrálni. Apró lépésekben a mában. Valahogy így tudnám summázni a lényeget. Peter is így segít a saját szülei katatóniáján. Ezért ne érezzétek arculcsapásnak, ha nem kaptok választ a címben feltett (amúgy költői) kérdésre. Egy ponton túl a szereplők számára (is) elvész a létjogosultságuk: fontosabbak lesznek az élők, az élet folytatása. Nem a feledés, a továbblépés.
A napokban olvastam egy cikket az új irodalmi vonulatról, az ‘up lit”-ről (az ‘uplifting literature’ szó szerinti fordításban ‘felemelő irodalom’-at jelent -teljesen bénán hangzik, ha van jobb ötlet, írjátok meg). Ezekben a jóság, a közösség segítő, összetartó ereje van középpontban. Elsősorban felnőtt könyvekről van szó, de a kiskamasz és az ifjúsági-irodalomban is megjelenik. A magam részéről ezt a könyvet is ide sorolom, hiszen Emma és Peter (tegyük hozzá, hogy első pillanatba elég valószerűtlen) barátsága kettejük gyógyulásának katalizátora. A szomszéd néni komatáljai, vagy a fiú barátainak kitartó telefonhívásai a közös focira mind finom jelzések a külvilág segítő, támogató jelenlétéről. Apró epizódok ezek a könyvben, de valósággal felemelőek.
