A Papírszínház a mesélésnek egy egészen új, varázslatos élménye. Nemcsak a hallgatóságnak, de a mesélőnek is. A lehetőségek végtelen tárháza, amitől színesebb és izgalmasabb lesz egy történet.

Évekkel ezelőtt, amikor P-vel belepottyantunk a kortárs magyar gyerekirodalomba, elsőként mindjárt rátaláltunk az epikus Maszat sorozatra. Annyira beleszerettünk a történetbe és Agócs Írisz rajzaiba, hogy még többet akartunk. A rajzokból is és a mesékből is. Így találtam rá a Csimota Kiadónál a Papírszínház nevű csodára. (Vigyázat, addiktív!)

A mesélésnek ez a nagyon eredeti -és csak nálunk újszerű- formája Japánból származik, ahol a 12. században a buddhista szerzetesek kamishibai ('papírszínház') segítségével mesélték a fontos erkölcsi tanulsággal szolgáló történeteiket. Majd fénykorát a 20. században élte 1920. és 1950. között, amikor a Japánt sújtó gazdasági nehézségek közepette divatossá vált, hogy a falvakat biciklivel járó mesélő  ily módon szórakoztassa a gyerekeket (a legjobb helyet persze az kapta, aki cukorkát vásárolt a mesélőtől). Nem utolsó sorban a felnőttek számára így érkeztek a hírek a nagyvilágból. (Aki jobban elmélyedne az eredettörténetben, a kiadó oldalán megtalál minden információt, és sok más érdekességet is.) 

A Papírszínházat úgy kell elképzelni, hogy a fakeretbe behelyezett számozott képeket a mesélés ritmusában egymás után húzzuk elő. A történet a kihúzott lapok hátulján olvasható, időnként különféle olvasási instrukciókkal fűszerezve. A drámaibb hatás elérése érdekében van, hogy csak egy bizonyos pontig kell kihúzni egy képet, majd a kellő pillanatban, a történet tetőpontján felfedni a mögötte megbújó részletet. A közönség mindeközben a kerettel szemben foglal helyet, onnan figyeli az események kibontakozását.

Fontos gyakorlati információ: minden mese papírkeretben érkezik, így akinek nincs a birtokában fakeret, az is tud Papírszínházat mesélni. Sajnos a papírkeret nem túl stabil és nem is túl mutatós. Egy szót a fakeretről: nem olcsó, de nagyon jó befektetés. Mivel masszívan megtartja a lapokat, nem kell azon izgulni, hogy mesélés közben felborul-e, kényelmesen lehet ki- és betenni a lapokat, így nem sérülnek. Az elején én is csak a papírkerettel meséltem, de beláttam közös érdekünk a fakeret.

Mára számtalan mesefeldolgozás született a műfajban. Itt látható a kínálat. Itt pedig egy videó a működésről. Ez pedig még egy és még egy, amin "csak" a mesék lapjai látszanak, de muszáj őket megnézni, mert Takács Marinak nemcsak a rajzai elbűvölőek, de az is, ahogy mesél. 

Amiért nagyon lehet imádni a Papírszínházat:

1. GYÖNYÖRŰ. Mivel a mesék lapjai neves (francia és magyar) festők, illusztrátorok rajzai, festményei mindegyik egytől-egyig lebilincselő látványt nyújt. Sokak vélekedésével ellentétben ezt már egy kisgyerek is aktívan érzékeli, épp ezért nagyon fontos, hogy amit lát, az szemet-lelket gyönyörködtető legyen. Ez persze számomra alaposan megnehezíti a választást, de egyben jó hír is, hiszen melléfogni nem lehet. :) 
2. Nagyobb közönségnek is mesélhetőek. Mivel a történek képei nagyalakúak, nem kell a mesélő köré tömörülni, hiszen a képeket mindenki jól láthatja. 
3. Érdekesek, vonzóak a történetek, ráadásul korosztályok szerint lehet hosszabbat-rövidebbet találni, akár bölcsödéseknek is. 
4. A mesélő habitusa szerint lehet dramatizálni, különféle "extra" elemeket, hanghatásokat belevinni, amitől még színházasabb, érdekesebb lesz az élmény. Például a Violetta és Rigoletto meséjénél besötétítünk, és egy asztali lámpa világítja meg a mese lapjait, egy adott pillanatban pedig minden elsötétül. Más mesékben béka potyog a mit sem sejtő közönség soraiba, vagy kulcs csörög, amikor a szereplők egy zárral bajlódnak. De az is előfordult, hogy kiléptek a történetből és odaültek a hallgatósághoz, majd a történet végén jól elbeszélgettek velük.
5. Olyan ritmusban, és stílusban meséljük, ahogy szeretnénk. Volt amikor teljesen elbújtam a fa keret mögé, máskor pedig a keret mellett ültem és úgy mondtam a történetet. Ilyenkor van arra is alkalom, hogy megálljunk, beszélgessünk a hallgatósággal, kikérjük a véleményüket, vagy a segítségükkel bekopogunk/bekiálltunk egy ajtón. 
6. A mesék lassú ritmusának egy másik előnye, hogy a gyerekek képzelete beindul, az oly sokszor emlegetett belső képalkotás folyamata fejlődik. Ellentétben mondjuk a mozgófilmmel, ami olyan gyorsan pörög, hogy alig van idő befogadni.
7. A Papírszínház egészen különleges, mert egyszerre meghitt és közösségi élmény. A hallgató egyszerre éli át a mesét a közönség többi tagjával és saját magában, úgy interpretálva azt, ahogy az saját belső világának megfelel. Ráaádásul nemcsak a hallgatóságnak élmény, de a mesélőnek is, aki egyszerre mesél, de ugyanakkor megéli a közönséggel együtt a történetet. Figyeli a reakciókat és ha kell akkor megáll, kérdez, beszélget.
8. A képek (a leghosszabb mese is csak max. 20 képből áll) annyira jól vannak kitalálva, hogy mágnesként vonzzák a szemet.  Mindegyik lap, a mese valamely lényegi részletét emeli ki, de csak annyira, hogy a továbbgondolásra késztessen. 
9. A mesék olvasás után jó alkalmat adnak nemcsak a beszélgetésre, hanem további játékokra, közös alkotásokra (akár saját Papírszínház feldolgozásával, mely egy egész csoport közös munkája lehet.) Azért tartom az "utómunkát" különösen fontosnak, mert ha a fiúkat egy mese nem csak leköti, de állandóan foglalkoztatja, ismételten újra kell olvasnunk, akkor sejtem, hogy az olvasott történet valami belső feszültséget, problémát ragad meg. Azzal pedig érdemes foglalkozni, ha másként nem a mese ismételt elolvasásával.
10. A mesélendő szöveg nem hosszú, és nem bonyolult, de mégis igényes, mint a képek. Így aztán adott esetben fejből is lehet mesélni, nem kell a szöveget bújni. Persze akkor sem történik semmi, ha a szöveget hűen adjuk vissza, hiszen olyan fordítók dolgoztak vele, mint Finy Petra, Neszlár Sándor, Tóth Krisztina, Lackfi János. Violettát és Rigoletto-t szöveghűen szoktam mesélni, mert úgy érzem, hogy akkor lesz teljes az élmény, ha Lackfi János szavai kísérik a képeket.

+1: Minden meséhez tartozik egy pszichológus által összeállított leírás a mesék általános hatásairól, illetve az adott történet háttérében meghúzódó üzenetről is.  

A Méhkirálynő

volt az első Papírszínházas mesénk, melynek illusztrációit Agócs Írisz készítette a szöveget pedig Szecsődi Tamás Leó írta hozzá. A mesében a legkisebb királyfi Kelekótya elindul két nagytestvére után a nagyvilágba szerencsét próbálni.. A legkisebb királyfinak - dacára gúnynevének -  nagyon is helyén van a szíve és az esze. Pontosan tudja, hogy mi a jó és mi a helytelen. Nem fél odaállni nagyobb és mérsékelten kedves testvérei elé, hogy megvédjen másokat, s ennek meg is lesz a gyümölcse. De vajon a legnagyobb próbatétel idején melyikőjük fog helytállni? 

Ez a történet kerül elő mostanában leggyakrabban, főleg P kéri, és sejtem is, hogy miért. Kelekótya királyfihoz hasonlóan ő is keresi az útját, a helyét a világban, az iskolai mikroklímában. 

A mesét 2 éves kortól ajánlja a kiadó. T (már majdnem 2,5 szívesen nézi/hallgatja), bár szeret bekukucsálni a dobozba, nézegetni a lapokat, vagy éppen kihúzni őket, dehát ez a Papírszínház sokféle varázsának egyike. Nem lehet szó nélkül elmenni mellette.

A december 24-ig feszült várakozás közben, míg az angyalok elvégzik a dolgukat és megtörténnek a csodák, mi ezt a mesét fogjuk hallgatni. 

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.