Legyünk realisták: a vakáció túljutott a zenitjén. De azért még nincs ok a csüggedésre, mert szuper olvasmányokból még nem fogytunk ki. Mindjárt itt vannak például a tavalyi felfedzettjeink: Andy és Terry akik lombtoronyházukat alávetették egy  szinte minden elképzelést felülmúló fejlesztésnek.

Miután P három-négy alkalommal kiolvasta (mondhatni kedvencelte) az előző részt, gondoltam itt az ideje még 13 emeletnyi kalandozásnak. Az előző kötethez képest sok változás szerencsére nem állt be a 26 emeletes lombház könyv struktúrájában. A kép-szöveg aránya újfent ez előbbi javára dől el: inkább képesregény, mint bármi más. A szellősen szedett szöveg olvasása szinte nem kerül erőfeszítésbe, mert annyi megmosolyogtató őrültséget gyűjtött össze Andy Griffith aminek muszáj a végére járni. A történet motorja továbbra is a humor és természetesen Terry Denton illusztrációiban sem csalódtunk: részletgazdagok, beszédesek imádnivalóan bolondosak.

Tizenhárom emelettel, egy dodzsempályával, pingvinkoripályával, antigravitációs kamrával, illetve egy agyfagyasztásra is alkalmas fagylaltszalonnal később (ahol ki más lehetne a kiszolgáló mint Gombóckezű Edvárd) a két jóbarát visszatér. Ismét egy könyvön kell(ene) dolgozniuk, melynek témája mi más lehetne mint az önéletírás. Elvégre mesélnivalójuk bőven akad, hiszen elég cifra kalandok állnak mögöttük. (És előttünk is, de jobb az ilyet ellenőrizni, mint csak úgy "bemondásra" elhinni.)

Nem is nagyon mismásolnak, azonnal belefognak találkozásuk történetébe, amire természetesen mindketten "kicsit" másként emlékeznek. De sebaj, mindkét történet igazán szórakoztató. Akkor válik igazán idegborzolóvá a helyzet, amikor Jill is elkezdi mesélni saját történetét és képbe kerül egy rettegett, kegyetlen kalóz, Fafej kapitány, akinek mindhárom gyerek egy csomó állat kíséretében az áldozatául esik. Szabadulásuk pedig egy hajszálon múlik. Persze minden jól alakul, hiszen megépült a csúcsszuper lombtoronyház, Jill is rendkívül boldog a repülő macskanári csapatával. Egészen addig, míg a múlt, bosszút forralva fel nem tűnik a tengerparton és bizony elég zabos, amikor rájön mi szolgált alapanyagul a fiúknak lakályos kis tanyájuk megépítéséhez. Így aztán a három gyerek kénytelen megküzdeni tíz +1 dühös kalózzal. Pedig a nap úgy indult, hogy Terry koszos alsógatyáit szerette volna kimosni. 

Andy Griffith könyvében most sem csalódtunk. Ugyanolyan bohókás, bolondos öteletekkel teli történetben folytatja a gyerekek kalandjait, ahogy az előző részben elkezdte. Volt, amikor már picit túlságosan hibbantnak éreztem, de a pörgős kalandok közepette nem is nagyon jut idő hosszan elmélázni ilyesmiken. Az angolszász gyermekmondókákat nem ismerőknek talán kevésbé jön át a poén, amivel a gyerekek megmenekülnek a kalózok fogságából, de a fordító Tóth Gábor mindent elkövetett, hogy emiatt se döcögjön a szöveg.  Nem is csodálkoztam, hogy a nagyobbik olvasómat teljesen lenyűgözte a gyerekek minden kalandja. Pontosan olyan könnyed olvasmány, amilyennek a képek alapján ígérkezik. Kánikulai kínok enyhítésére, vagy ha a kötelező olvasmány nem jött be, esetleg valami könnyed olvasmányra vágytok ebben nem fogtok csalódni!

 Jill, Andy és Terry megmenekülnek, úgyhogy semmi nem állja útját a lombtoronyház további fejlesztéseinek. A tervek már készen is vannak: