Közös családi meggyőződésünk, hogy Jakob Martin Strid bármikor jöhet. Ha váratlan vendégként -mint most-, akkor még nagyobb az öröm. Ha egy új barátot is magával hoz, akkor teregetés helyett leülünk és együltő helyünkben elolvassuk Mimbo Jimbo és a hosszú tél esetét.
Tudom, jó példát mutatok, hogy a mosott ruhát hátrahagyva leülünk könyvet olvasni, de kell, hogy legyenek prioritások. Például, amikor már rég ki kellett volna tavaszodnia, ehelyett mégis óóóóóriási pelyhekben kezd hullani a hó. Addig, míg a kéményig ér. A különös időjárást látva Mimbo Jimbo, a kék kiselefánt nem teketóriázik: átássa magát viziló barátja Mumbo Jumbo házához, majd meg sem állnak Frédi, a didergő árvaházi orángután vackáig. Hármasban indulnak el, hogy kiderítsék mi okozta ezt a rendkívüli hideget és elképzelhetetlen mennyiségű havat.
Az erdőt járva egyre több furcsaságra bukkannak: egy óriási hókristályra, egy különleges üvegcsengőre, aminek a csilingelése még több hószakadással jár. Aztán egyszer csak egy olyan érdekes gyalogházikóra bukkanak, ami szinte követeli, hogy beindítsák. A különös járműnek köszönhetően hamarosan összetalálkoznak annak tulajdonosával.
A megmagyarázhatatlan hóhelyzetet -gondolom sejtitek már-, a házikó gazdája idézte elő. Igor Ragyogovszkij fizimiskája alapján akár az Óriás Körte történetéből is átrándulhatott volna ebbe a mesébe. Ránézésre megszólalásig hasonlít Ulysses Karlsenre. Fantasztikus gépeit látva, le sem lehet tagadni rokonságukat. Mostmár csak azt kell kitalálni, hogy az apró emberkének hogyan lehetne segíteni, hogy a megidézett Tél Szelleme végre szedje a sátorfáját. És az bizonyos, hogy Mumbo és barátai addig nem nyugszanak, míg az élet vissza nem tér a megszokott kerékvágásba.
Még élénken emlékszem, hogy milyen elementáris élmény volt számunkra az Óriás Körte. Hetekig csak ezt olvastuk és semmi mást. Egy idő után már függetlenítettem tudatomat a számtól, úgyhogy ha elaludtam akkor is korrektül tudtam mesélni. Csak akkor buktam le, amikor lapozni kellett volna, mert azt agyam motorikus funkciókért felelős részét nem sikerült munkába állítani. Ennyi szép emlék után talán képet kaphattok arról, hogy mennyire örültem Mimbo Jimbo és barátai felbukkanásának.
Kalandokban ezúttal sem szenvedtünk hiány. Ennek ellenére már a kezdetektől bizonyosak vagyunk, hogy az írói képzelet tökéletesen ártatlan helyekre kalauzol majd. Így a legkisebb olvasók is azzal a bíztató érzéssel vághatnak neki a havas tájnak, hogy a végén hőseink együtt sütizhetnek majd a barátaikkal.
Nemcsak Strid rajzainak stílusa és ismerős színhasználata emlékeztet előző kötetére. Felhasznált bizonyos elemeket, amiket kár lett volna kihagyni. Elsőnek itt vannak a körmönfont módon működő elképesztő, kissé nyakatekert berendezések. Ezekhez képest kiszámítható ritmust nyújt a négy-öt szín ismétlődése. Az összhatásnál nem maradhatnak el a kissé hóbortos szereplők sem. Egyszóval a dán szerző képi világa továbbra is egyszerűségében nagyszerű. A képregényrajzolóként is komoly sikereket elért író-illusztrátornál jöhet minden, amitől pompás lesz egy képes mese: sok hó, fura gépek, jófej orosz boszorkányok, barátok, kutatóexpedíció. Akár gyerekméretűre zsugorított szereplői magasfokú galiba-elhárítási képessége, a bohókás tipográfia vagy korlátozott színvilága miatt: ez a könyve is igazi gyerekmágnes.
A szemfüles felnőtt olvasóval is összekacsint a szerző, ha előbbi észrevette, hogy a hajóvá alakított Óriás Körte fedélzetén az Éjfekete-tenger közepén egy Fitzgerald regény, az Éj szelíd tornyán lapul, míg Mimbo Jimbo történetében a legfázósabb jóbarát Tolsztoj Háború és békéjét olvassa.
Figurái és illusztrációi a tőle megszokott barátságos, hívogató, de mégis lebilincselő atmosztférát hozzák létre. A szöveg egyszerű és könnyen érthető (kezdő, olvasást gyakorló ifjoncoknak mindenképpen jó!). Szinte fénysebeséggel hasítottuk az oldalakat, így történhetett, hogy az irodalmi csemegéket körültekintően megválogató kisebbik fiam mind a 115 oldalt odaadó figyelemmel ülte végig. Strid télen-nyáron jó választás.
