Említettem már, hogy bármi, ami lányos -és ez alól könyvek sem kívételek- az teljesen ki van nálunk csukva. Gondolhatjátok meglepetésemet, amikor a betonszilárdságúnak tűnő szabály ellenére a nemrég megjelent Bors Bori-sorozat első két része egy szempillantás alatt nyert magának egy rajongót. Ami az olvasási kedvet illeti, most Tényleg semmi gond!
Nem tudom, hogy a jól eltalált cím, vagy a lendületes történetet ígérő mozgalmas borító, esetleg a belső oldalon az örök kedvenc térkép, vagy mindezek együtt ragadták meg P fantáziáját, mindenesetre egymás után falta mindkét részt. Az utóbbi időszakban az olvasás iránti mutatott közöny után nem várt meglepetés Ulrike Rylance ifjú nyomozója.
A grafikus regények már a lombtoronyházaknál és a Káprázatos Kalandoknál is bejöttek, hát még ha mindehhez nyomozati esemény is társul! Bors Bori egy vagány, kalandvágyó hobbinyomozó, aki zsigereiben érzi az alapigazságot, mely szerint ha valaki elég ideig keres-kutat, előbb-utóbb találni fog egy felderítésre váró bűntényt.
A sorozat első részében a nyafka Flóra születésnapi bulijáról eltűnik a legfőbb meglepetés: Dzsásztin kutya. A gyanú Borira terelődik, akit csupán barátnője véd meg az igazságtalan vádaktól. Munkájukat a legváratlanabb helyzetekben a legnagyobb sületlenségeket kinyilatkoztató diktafon teszi nekünk mulatságossá, nekik viccesen kínossá.
A folytatásban Boriék nyomozóbandája kiegészül Flórával (kiderült, hogy mégsem nyafka) és kutyájával. Ezúttal egy vidámparki zsebtolvajt próbálnak elkapni, olyan nehezítő tényezőkkel, mint a fantáziátlan felnőttek.
Ahhoz, hogy az olvasás rendszeresen visszatérő, szerethető szokássá nője ki magát szükség van olyan könyvekre, amik újra és újra visszavándorolnak a célszemély kezébe. Mert jófejek a szereplők, beszélgetéseik azon a csatornán folynak, ami egy hús-vér gyereknek is élvezetes, ráadásul nemcsak érdekes, de vicces is a történet. Változatos a tipográfia és az oldalakat -látszólag- sűrűn megtöltő rajzok, a néha képregényszerűen betűzdelt szövegeket nem kihívás, hanem öröm és izgalom olvasni.
A szerző arra is figyelt, hogy a naplóregényei laza elrendezése mellett igényes legyen a szöveg (a fordító Győri Hanna tökéletesen ráhangolódott a feladatra). Bori nem rest (mintegy mellékesen) megmagyarázni nehezebb szavakat, mint az ignorálni, Krőzus, fantomkép, indíték. Mivel ezek a fogalmak a szöveg szerves részei, nem lóg ki a lóláb, észrevétlenül bővül szókincs. A humor is segít. Helyzetkomikum, szóviccek, pár csepp testnedv, de csakis a jóízlés határain belül! Olyan jól keveri ezt az egyveleget, hogy felnőtt olvasóként is felnevettem.
Rylance vagány, élénk képzeletű hősnője -nevéhez hűen- időnként csipkelődő megjegyzéseket és kommentárokat fűz az eseményekhez, saját bénázásaikhoz, amolyan kiskamaszos stílusban. Ugyanakkor ha a helyzet úgy kívánja, szívósan elemzi a tényeket és göngyölíti fel a rejtélyeket. Néha óhatatlanul mellélő, de a csapata visszarántja a szárnyaló képzeletű főnyomozót a tények földjére. A fő szál mellé becsatlakozik egy csomó kínos-muris apróság a hétköznapokból, csúfolódó iskolatársak, gyanúsan viselkedő pedellus. A nyomozóbanda figurái hétköznapiak, szimpatikusak könnyű velük azonosulni. Olvasóm véleménye szerint is “tök jó fejek”.
Íme egy klassz, se nem fiús, se nem lányos, hanem mindkét nem igényeit kielégítő könyvsorozat. Örömmel nyugtáztam, hogy Ulrike Rylance és az illusztrátor Lisa Hänsch minden reményünket beváltotta. És ez jó, mert jó könyvekből sohasem elég.
