Kicsit furcsának tartottam, hogy eddig még senki nem találta meg a kánkán és a Mikulás közötti kapcsolatot. Jo Nesbo-nak is csak most sikerült a Doktor Proktor sorozat ötödik részében amikor (Dermesztően) csendes éj telepedik az Ágyú utcára.
Eddig úgy tudtuk, hogy a karácsony mindenkié. Idén viszont a kapzsi Thrane úr alattomos tervének köszönhetően az unatkozó norvég király eladta a karácsonyt, ezért csak a borsos összegbe kerülő karácsonyi törzstagok ünnepelhetnek. Jön a karácsonyrendőrség, aki kiszagol (szó szerint) minden kihágást, legyen az puding, fényfüzér, vagy egy halkan dúdolt dal.
Bulle, Lise és Doktor Proktor kitartásán és találékonyságán múlik, hogy sikerül-e visszaszerezniük az ünnepet. Az első bökkenő, hogy a Mikulás is inkább a Magányos Sírkőhöz címzett fogadóban sörözött az elmúlt két évtizedben, amióta az emberek öröme az ajándékok méretével egyenesen arányos.
Ki tudja hányadszorra lepett meg T könyves preferenciájával. Talán a címben szereplő pukipor miatt ragaszkodott hozzá, hogy elolvassuk, de mindössze pár oldal elég volt ahhoz, hogy teljesen magával ragadja a történet.
Nesbo ismét bravúrosan vegyíti a humort, az abszurdot és mondanivalójának egyszerűségét. Jogos felvetése, mely szerint emberek már nem a kicsinek örülnek karácsonykor (sem), hanem a minél nagyobbnak, a csillogó-villogónak. A mennyiség minőség feletti győzelmét.
Stílusa és az abszurddal ápolt bensőséges viszonya tökéletesen alkalmassá teszi, hogy mondanivalója eljusson a célközönséghez és tovább. Ne ítéljük meg elhamarkodottan a kiskamaszok és a többiek ízlését, akiknek néha elég egy-egy jól elhelyezett pukialapú vicc, sugárhajtású rénszarvasok, egy félig lecsúszott Mikulás és egy teljesen hibbant professzor és máris osztatlan figyelemmel izgulják végig a feszültségekkel és fordulatokkal teli történetet. (Petrikovics Edit remek fordítása.) Ez a sok bolondozás, hibbant és vicces figurák megtették a hatásukat, T a maga 5 évével hajszálra pontosan követte az eseményeket. Hiába az elmúlt évek olvasásai megtették a hatását: neki is van affinitása a helyenként lehetetlenségi vitt, maximálisan humoros könyvekhez. A kiapadhatatlannak tűnő mosolykényszer különösen figyelemre méltó egy olyan szerzőtől, aki született pesszimistának vallja magát.
Nesbo nem átallja a Mikulást is leszedni a piedesztálról, aki jelen állapotában jobban hasonlít egy lecsúszott junkie-hoz, mint a képeslapok pirospozsgásan mosolygó apókájára. Ez a lecsupaszított, mitologikus távolságtól megfosztott figura is arról árulkodik, hogy nincsenek a hétköznapjainktól sem olyan elérhetetlen messzeségben az olyan evidenciák, amiket a skandináv életérzést progagáló Hygge, Lykke, Lagom, Sisu is zászlajára tűz. Találjuk meg a boldogságot abban, amink már van. Az apróságokban, egymásban és nem a cuccok felhalmozásában.