A zoknik problémás és ellentmondásos jószágok. Az egyik felük nagyon szeretheti a kalandot, mert mindig eltűnik. De addig legalább a másik állja a sarat és a rá zúduló szemrehányó pillantásokat, amiért már megint egyedül mutatkozik a mosás után. Érdekes és sok kérdést felvet a zoknik természete, olyannyira, hogy Pungor András írt egy kedves történetet is Zoziról a kalandvágyó zokniról, aki végül mindig visszajön.
Amikor megszületett az első gyerekem, az altatás jelentette a legnagyobb kihívást. Nem akartam sem cumiztatni, sem pedig hagyni, hogy álomba sírja magát. Nyilván elolvastam a szakirodalmat, nálam tapasztaltabb anyukák módszereiből próbáltam összehozni egy olyan megoldást, ami mindannyiunknak jó. Szerettem volna az éjszaka varázslatos arcát megmutatni. Nem állítom, hogy könnyen ment, de arra hamar rászoktam, hogy az esti rutin része legyen a lámpaoltás utáni "dündörgés".
Pár évvel ezelőtt megjelent a Pagony gondozásában az első Hoppi könyv. Akkor lemaradtunk róla (P már nagy volt hozzá, T meg épp csak a hasra fodulást gyakorolta). Most viszont a legjobbkor találtam rá az új részre A legvidámabb gyereknapra. De csak azért, hogy újra eltűnjön.
Valószínűleg sosem próbálom ki ezt a társast, ha nincs a Játékválasztó. Ebben az esetben viszont szegényebbek lennénk egy nagyon helyes családi társassal.
Ahogy az várható volt, nyári olvasmánylistánk egy-két darabja átcsúszott az őszbe. Legutóbb épp Kertész Erzsi: NEM mese című könyvét olvastuk. Segítő könyv a javából, amely egy érzékeny és fontos a témát jár körbe, okosan és kedvesen megírva, ahogy azt csak Kertész Erzsi tudja.
Azon filóztam, hogy növesztenünk kellene ebbe a széles világba sok gondolkodó embert. Szám szerint, vagy inkább számolatlanul jó sokat. Az is nagyon praktikus lenne, ha boldogok is lennének (úgy nagy általánosságban) sőt, egymást sem bántanák. Ha pedig valami bajuk mégis akadna, akkor cselekvés előtt gondokodnának kicsikét. De hogy lehet egy gyereket (ha nem is egy filozófus igényességével) megtanítani gondolkodni?
Szeptember 1-jével mélyrepülést vett a hangulatom. Elkeserítő, hogy a gyerekeknek elég pár nap és újra felváltva kántálják, hogy utálokiskolábajárni, utáloktanulni. Őket próbáljuk felkészíteni az előre nem látható jövőre, ahol valószínűleg az élethosszig tartó tanulás nem csak egy meglebegtett ígéret lesz, hanem a valóság? Nemrégiben több cikk is foglalkozott a még nem létező szakmákkal, amikkel a mostani alsósok találkozni fognak (azt hiszem a Nol.hu-n jelent meg eredetileg, de az már ugye a múlté). Olyasmik, mint nanaoorvos, a testrészkészítő, a digitális gondnok, újtudomány-gondnok a produktivitási szakértő és társai. Elég bizarr, nem? Mindezekhez minimum rugalmas és önálló gondolkodás, értő olvasás és angol tudás, tíz ujjas vakon gépelés kellene (a többit mos hagyjuk). Csupa olyasmi, amiben az iskolarendszer nem jeleskedik (tisztelet néhány kivételnek). Tehát mit tesz az elkeseredett szülő (vagyis én)? Elkezdi törni a fejét. Igazság szerint először felváltva estem kétségbeestem és háborodtam fel. Felmerült bennem egy csomó extrém és kevésbé szélsőséges megoldás is. Olyanok mint a költözés, státuszváltás. Aztán a szép szeptemberi napsütésben (és egy kicsit Á realizmusának köszönhetően) lenyugodtam. Úgy döntöttem, hogy megpróbálunk kompenzálni.
Igyekszem a Kolibri Kiadó új megjelenései között felfedezett üdvöskéjéről, Ivy Pocketről visszafogottan, kellően objektíven nyilatkozni. Eleve nincs egyszerű dolgom, mert a történet annyira magával ragadó, mint amilyen élénk színű, a tekintet vonzó és nem eresztő a borítója. Elég volt egy pillantást vetnem rá, azonnal eldöntöttem, hogy muszáj elolvasnunk. Ráadásul ezzel nem csak én voltam így. Aki az utóbbi időben megfordult nálunk elég volt egy pillantást vetnie a könyvre, máris kézbe vette, belelapozott, elolvasta a fülszöveget. A könyv, ami egyszerre nevettető és feszültségekkel teli izgalmaival kellemes kísérője volt az első igazán szürke, őszi napjainknak.
Az olvasás megszerettetésében komoly szerepe van annak, hogy milyen könyvek kerülnek a gyerekek kezébe. A jó kezdés után a folytatás sem mindegy. Tavaly sikerült szép számban nagyon jó, kezdő olvasóknak íródott könyveket találni. Azóta persze ugrottunk egy szintet, de az önálló, gyakorló olvasásra szánt* könyveket azóta is folyamatosan kutatom, mert a tanórai gyakorláshoz képest ezek egészen más élményeket nyújtanak. Egyébként is annak a híve vagyok, hogy ne maradjon olvasnivaló nélkül egy gyerek se, szokjon hozzá, váljon életformájává a mindennapi olvasás. Összegyűlt egy pár nagy sikert elért történet, ezért eljött az ideje, hogy bemutatkozzanak itt a blogon is P kedvencei. Persze csak szép sorban, semmi tolongás. Először jöjjön Szutyok, az izgága eb.
Szűk egy esztendő telt el az első kötet olvasása óta, de a kukások semmit nem vesztettek a népszerűségükből. A nemrég megjelent második részben a Kuka Művek telepén új izgalmak kerekednek, szorgos barátainknak ezúttal nemcsak az elszállítandó hulladékkal kell megküzdeniük.
