Nem tudom más hogy van vele, de megfigyeltem, az életembe mindig egy adott időpillanatban, amikor a legnagyobb szükség van rá -se előbb, se később- lépnek be emberek, események, és igen: könyvek. 

Elég erős őszünk volt. Ezidáig kedvem sem volt végiggondolni, elmesélni meg végképp. Most sem szórakoztatok senkit a kálváriánkkal, a kellemetlenségekből nyilván nem csak a mi háztartásunknak jut ki. Elég az hozzá, hogy ami elromolhatott, az elromlott (akár többször is), aki megbetegedhetett, az megbetegedett (természetesen többször is), ami elveszhetett, eltörhetett az elveszett és eltört. Persze azóta -szerencsére-  alakulóban vannak az ügyeink. Azonban a vihar epicentrumában sokszor éreztem úgy, hogy engem is felkap a szél és nemhogy Kansas-ból, de talán még a naprendszerből is kipenderít. Ezért aztán előálltam magamnak egy mentési tervvel, ami a következő részekből állt: 1. előkapom a hosszú ideig magányosan szomorkodó jóga szőnyegemet 2. olvasok, a magam kedvéért, csak magamnak 3. gondűzőnek elővettem a nyári színezőt, és közben belekezdtem egy két másikba is (de erről majd máskor).

Mivel még itt vagyok, és a józan eszemben lényegi károsodás nem ment végbe, azt hiszem működött az elgondolás. Az első könyv, amit a nagy TERV keretében elolvastam a Kolibri Kiadónál újra megjelent norvég Jo Nesbø Doktor Proktor pukipora volt. A második kiadáshoz új, az elsőnél számomra sokkal vonzóbb borító és illusztrációk is járnak, ezt Mike Lowery-nak köszönhetően. A gördülékeny és a történet stílusát tökéletesen megragadó fordítás miatt Petrikovics Editnek jár a dicséret. 

Elsősorban dacból választottam, mert hallottam erről a könyvről hideget-meleget bőséggel (a fintorgások elsősorban az altesti téma miatt születtek). Nem mintha értékelném az efféle poénokat, bármely féltekére vonatkozóan. Tényleg nem. Ugyanakkor Doktor Proktor pukipora - minő megkönnyebbülés - NEM is erről szól, így már a harmadik oldalon belopta magát a szívembe. Mert nem csak vicces (és nem attól, hogy le meri írni -notóriusan- a "szellentés", "puki", "fing", "durrantás" szavakat) de a szereplők és az egész történet olyan jól van kitalálva, hogy eszembe sem jutott letenni a könyvet. Még a reggeli jógámat is elblicceltem miatta, hogy még húsz percet olvashassam.  

A két főszereplő Lise, Bulle igazi magányos farkasok. Valahogy nem találják a helyüket az osztályban, a gyerekek között. Nehezen kötnek barátságot, pedig mindketten okosak, találékonyak, jó fejek, szerethetőek. De magányosak. A történet ott veszi kezdetét, amikor Lise a legszomorúbb: elköltözött legjobb - és egyetlen - barátnője, ő pedig az almát sosem termő fáról figyeli, hogy kik költöznek be az elárvult házba. Még iskola előtt ismeretséget kötnek egymással. Bulle, aki termetre rendkívül apró, azonban belső kvalitásait tekintve megkerülhetetlen személyiség aznap összebarátkozik Doktor Proktorral, aki nem csak a pukiport találta fel, de többek között a roppant innovatív foszforeszkáló port, ami bevétel után nem kevesebbre képes, mint hogy fogyasztója a testéből enyhe fényt árasszon. Ők hárman elhatározzák, hogy az ártalmatlan pukiport árulni fogják. Azonban az utca végén lakó megátalkodott ikerpár, majd az őket nevelő hasonló lélekmintázatú apu beleszól az ügybe. S ekkor kezdődnek az igazi bonyodalmak. Lesz még egy csatornalakó, mindig éhes anakonda, bebörtönzés, kalandos szabadulás, s egy majdnem meghiúsult norvég nemzeti ünnep is. De a jófej feltalálók ott segítenek, ahol baj van, így aztán a végén mégiscsak boldogan ér véget a nap. 

Még egy gondolat a gázok (miatt fellépő aggályok) eloszlatására, elsősorban a felnőtteknek. Amikor könyvet választunk a gyereknek (ha még enged beleszólást) legyen az elsődleges cél a szórakoztatás, és maga az olvasás (olvastatás). Aki gyerekkorában szívesen olvas, az később nagyobb eséllyel fog eljutni a komoly, súlyosabb mondanivalójú könyvekhez. Természetesen ez nem tudományos tény, pusztán tapasztalat.

Én például tizenévesen kötelező olvasmányként elolvastam Jókait és társait. Kövezzenek meg apró szivacslabdákkal, de nem is értettem, hogy miért vannak a felnőttek és az irdalomtankönyvek elájulva tőle. Ha már a 80-as években úgy éreztem, nincs közöm Jókai világához (mert nem is volt), akkor miért várjuk a mostani gyerekektől, hogy ugyanazt az áhitatot érezzék, mint én, aki felnőttként újraolvastam Jókait és azonnal megértettem, hogy mire a nagy hype. Mert Jókai ZSENIÁLIS. De tényleg. Úgyhogy ne vegyük el a gyerektől annak az örömét, hogy erre ő is ráébredjen. Ha jól indul el az olvasás útján, előtte áll az egész élete, hogy olvasson. 

Visszatérve Doktor Proktor vicces, kalandos, szórakoztató történetére, amely olvastatja magát, így aztán  felesleges fennakadnunk azon a tényen, hogy mindebbe némi puki is involválódik. Érdekes módon azok a gyerekek, akik olvasták, egyáltalán nem lettek gázosabbak. Tudományosan utánajártam: megérdeklődtem a szüleiktől. Továbbra is disztingvált csemeték maradtak, ellenben nagyon jókat rötyörésztek, és egész délutánokat a könyvvel a kezükben töltöttek. Mert igenis el tudták különíteni, hogy mi az, ami egy könyv lapjain oké, de máshol nem. Egy alapból jól nevelt gyerek világnézetét nem Doktor Proktor fogja megingatni. 

Ha átlesünk aggodalmaink felhőjén, akkor belátható, hogy van valami nagyon is léleksimogató abban, ahogy a két elhanyagolt gyerek, akiket a nagyok mindig le- és elsöpörnek, megtalálja egymást, saját hangjukat, és helyüket a világukban. Olvassuk Doktor Proktort, annak ami: egy vagány és szórakoztató könyv, ami az olvasás örömére tanít. 

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.