Egy könyvnél a borító és a fülszöveg adja meg az első és legfontosabb indíttatást az olvasáshoz. Ha érdekes és vonzó a borító, ha a fülszöveg, vagy a könyv hátulján található leírás pont az olvasó hangulatával egyazon hullámhosszon rezeg, az szinte biztos siker (persze még ilyenkor is érhetik ez embert csalódások). Mabel Jones és az Ijesztő Kukac esetében pontosan arra lehet számítani, ami a könyv hátoldalán olvasható. Mondjuk chips pont nem potyogott az orrunkból, de Will Mabbitt állatira érti a csíziót.
Miközben P-nek olvastam, nehezen tudtam volna eldönteni, hogy viccesebb, vagy izgalmasabb. Vagy viccesen izgalmas, eseleg izgalmasan vicces. Talán ezek így együtt mind. Az elsőkönyves, de kétgyerekes apuka Will Mabbitt állatos kalóz-kalandregényében olyan könnyeden, mégis biztos kézzel keveri a humort az izgalmakkal, ami miatt ritkán volt elég egy fejezetet olvasnunk. Így aztán egészen meglepődtem, amikor pár nappal később kiolvastuk a könyvet. Persze engem sem kellett noszogatni, hogy egy kicsivel tovább tartson a mesélés.
Mabel Jones egy ártalmatlannak tűnő bányászkodás után szorult helyzetben találja magát. Az éjszaka közepén a baljós (de inkább Baljósh) csendre ébred. Nem akármilyenre, hanem OLYANra. Amikor gyanúját megpróbálja eloszlatni egy kéz megfogja, bezsákolja, s hipp-hopp egy kalózhajó fedélzetén találja magát úgy, ahogy volt, hálóruhában, mezítláb, rémülten. De Mabel Jones-t nem akármilyen fából faragták, nem ijed meg akárkitől. Kivéve ha az az akárki egy nagyon gonosz tekintetű, elvetemült kalózfarkas, aki azzal fenyegeti, hogy végig kell sélálnia a "Biztos Halál Csúszós Rúdján", az pedig semmi jóval nem kecsegtet. A csíkos pizsamás Mabel végül kivágja magát szorult helyzetéből (mire jó, ha az ember tud helyesen írni-olvasni), és beáll a kecske, a gorilla, a "finom beszédű" hízó, a krokodil, az orángután, a vakond és a néma lóri mellé kalóznak. A hajó legénysége épp életük leghatalmasabb kincsének lelőhelyét keresi, Mabel feltűnéséig hasztalan. A kapitány már épp elvesztené kevéske türelmét, amikor kiderül, hogy Mabel tud olvasni! Más esély híján, a serdülő Mabel beáll a kalózok közé, akikkel rögvest útnak indul a Vad Nyugati-Tenger felé, ahol a Szőrös Sellő roncsaitól balra megtalálják első célpontjukat, aki a Hullaszín Homár Kocsmában időzik. A találékony, megbízható és jószívű Mabelt a legénység nagy része hamar megkedveli. De ez még csak a kalandok kezdete. Jönnek még sajttortán civakodó homárok, egy Óóóriás fehér bálna, Mabel összeakad egy hamisítatlan, ámde bosszúszomjas gróffal, beszorul egy kriptába, ahonnan csak éles eszének és szerencséjének köszönhetően menekül. Mindeközben egyfolytában egy talányos versen töri a fejét, amit egy ravasz birka hagyott hátra, és valószínűleg az egész rejtély kulcsa. De mi baj történhet akkor, ha valakit vállalkozásában még egy hamisítatlan Pszichopomposz is támogat?!
Mindig irigyeltem azokat, akik úgy tudnak írni és a humor húrjait pengetni, ahogy Will Mabbit teszi. A sziporkázó állatos kalózregényében végig úgy adagolja és váltogatja a humoros, kalandos és izgalmakkal fűszerezett részeket, hogy az olvasót szabályosan húzza-vonja magával a történet. P egyedül a Mabel elrablásánál ijedt meg egy kicsit (azt hiszem túltoltam egy kicsit a dramatizálást), majd gyorsan átadta nekem az olvasást, mert korábbi sikerein felbuzdulva eredetileg úgy döntött, hogy magának olvassa el a regényt, amíg én a kisebbnek olvasok mesét. Volt egy rész, ahol én is elszontyolodtam, amikor az író elkezdett kiszólogatni a regényből. Tavaly ugyanis olvastunk egy másik könyvet -nem Will Mabbitt tollából-, ami annyire tele volt tűzdelve kiszólásokkal, hogy a végén már csak könyörgés hatása alatt voltam hajlandó elolvasni. Szerencsére Will Mabbittet arányérzéke nem hagyta cserben. Nem visz semmit túlzásba, az olvasó megszólításával mindössze azt a hatást éri el, hogy "belépünk" a történetbe, a kalandokat még inkább a magunkénak érezzük. Miután ismét enyém lett a felolvasó szerepe, pár nap alatt -teljesen érthetetlen módon és a legnagyobb sajnálatunkra- végére jártunk a kalandoknak, amit Pék Zoltán nagyon értő fordítása tett még élvezetesebbé. Az illusztrációkat készítő Ross Collins munkái tökéletesen tolmácsolják a történet hangulatát, az állatok jellemét.
Az egyik legjobb hír, amire a könyv elolvasása után bukkantam: Mabel Jones kalandjainak van folytatása is! Addig is két fontos tanulság:
- a fogkrémmel kevert gyereknyál a kalózok számára halálos méreg (hajrá szájhigiénia!),
- az önkéntes bányamunka eredményének elfogyasztása pedig vad és előre kiszámíthatatlan kalandokhoz vezet. (Így mindenki csak a saját felelősségére vágjon bele.)
Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.
