Régóta szemeztem már Stian Hole  iskolába menős könyvével, de addig mindenképpen várni akartam, míg aktuális lesz. A norvég grafikus-tervező könyve pár évvel ezelőtt jelent meg a Scolar Kiadónál, de ezalatt semmit sem vesztett varázsából. Azért, hogy magyarul is elolvashattuk Vaskó Ildikó fordítónak lehetünk hálásak. 

Nem túlzás, hogy ezt a könyvet magam miatt (is) szerettem volna P-nek elolvasni. Én is izgulok, aggódom a szeptemberi iskolakezdés miatt. Új lesz minden, és kiszámíthatalan. Vajon jó lesz? Szeretni fogja? A szokásos dilemmák. Meg egyébként is, mikor lett ilyen nagy? Nemrég kezdett oviba járni. Persze biztos jó lesz, szeretni is fogja, és klassz lesz minden. 

De nem is szeretnék különösebben aggodalmaskodni. Ehelyett kinyitottuk Garmannt, hogy elvarázsoljonak a különleges hangulatot árasztó képek és a szöveg a maga lágy, megnyugtató finomságával. Stian Hole valahogy úgy illesztette egymáshoz a rajzokból és fényképekből álló kollázs-illusztrácóit, úgy válogatta meg a színeiket, hogy azok minden érzést, hangulatot átsugároznak. Azokat is, amiket nem akarunk kimondani, csak érezni. A képek helyenként meghökkentőek, furcsák, máshol viccesek, gyönyörűek és megkapóak. Mindehhez a szöveg lágyan és megnyugtatóan hullámzik, mi pedig hagyjuk, hogy a hűvös skandináv nyár megnyugtató fuvallatát  a homolokunkon érezzük. Nem kell erről nagyon beszélni, csak hagyni, hogy  megtörténjék. 

Amikor elkezdtem kiválogatni, hogy mely képeket szeretném hozzábiggyeszteni a bejegyzéshez, rájöttem, hogy bajban vagyok. Na nem azért, mert Á megint dühösen fog szuszogni, hogy "Már megint mééér' eeeennyiii?" Sokkal inkább azért, mert a képek a Stian Hole szövegéről leválasztva önálló életet fognak élni és más irányba terelik a szemlélőt. Tény ugyanis, hogy ez a könyv nem  a gyerekkönyvektől sokáig megszokott tömény cukiság (hála és köszönet érte!), hanem egy kicsit kimozdítja az olvasót a komfortzónájából, meghökkent, elgondolkodtat, és ez jó. Sőt, nagyon jó. Mostanában egy ilyen formabontó, témaborzoló, bolondos, kicsit talán megbotránkoztató  kötettel találkoztam, Lakatos István legújabb remekével. Kezdek arra gyanakodni, hogy nem értjük a viccet. Kellenek ilyen könyvek, amik felráznak, felpezsdítenek, velünk maradnak. Úgyhogy szülők, ne legyünk kockák mi sem, egy könyv sokféleképpen lehet jó, nem csak akkor ha tombol a csillámló idilltől és mindenki állati cuki benne, meg jófej és egyáltalán minden ízében tökéletes. 

Közeledik a nyár vége, új korszak kezdődik: Garmann iskolába megy. Izgul, aggódik, és kérdez. Még három nap van az iskola kezdetéig, de neki egy foga sem esett ki, nem tud se úszni, sem a falon egyensúlyozni (bezzeg a szomszéd ikrek). Közben megérkeznek a nagyon idős nagynénik, és elkezdenek arról mesélni, hogy ők miért izgulnak. Telik az idő, már csak két nap van a nyárból. Apa vajon miért izgul? Hát anya? Már csak egy nap van az iskolakezdésig. Garmann talál egy halott madarat. Minden elmúlik. Már csak tizenhárom óra van az első iskolai napig. Táska, kedvenc radír bepakolva, fontos bélyeges skatulya szintén. Fogak nem mozognak, eljött az ősz, hullanak a levelek és a méhek, holnap iskola. Mégiscsak, jó lesz ez.