Az Óriás után, az Abszolút-könyvek sorozat Gipsz című kötetében Anna Woltz mesél egy lányról, aki szülei válása után próbál az összekuszálódott külső és belső térben mozogni.
Márpedig belső egyensúly híján egy teljesen átlagos hétköznapon sem könnyű eligazodni a világban. Hát még akkor ha egy ernyőbeszélgetés után az ember szülei elváltak, ő pedig a húgával és a mindenes táskájával ingázik a két otthona között. Fitz kikerül a gyerekkor plüssbársonyából a felnőttség sokszor rideg műszál-valóságába. És érthető módon rosszul reagál. De Berta és apa balesetével új vágányokra terelődik az élet. A kórházban eltöltött nap, az emeletek közötti kószálás, új ismerősök, hajmeresztő, mulatságos és szívbe markoló kalandok után mindenki -beleértve hősnőnket is-, feljavított állapotban távozik.
Anna Woltz nagy zsonglőr, biztos kézzel játszik a hangulatokkal. A kezdőképek csendes monológjába úgy csap bele a baleset sokkja, ahogy az a bizonyos esernyőbeszélgetés öklözött a karácsony békéjébe. Nagyon jól oldja a felgyülemlett feszültséget és a válás utórezgései okozta érzelmi kisüléseket. Az olvasót felkapja a történet forgószele és az utolsó oldalig nem ereszti. Nem mintha kedvem lett volna letenni a könyvet, hiszen -talán ellentmondásnak tűnik- végtelenül szórakoztató. Megkímél a hatásvadász, érzelmektől túlszaturált képektől. Ezer szónál is többet árulnak el a szerencsétlenkedő szereplők (felnőttek is) bizonytalan, tapogatózó léptei. Beszélgetéseik kendőzetlen őszinteségét a kórházi körülmények is előcsalogatják. Őszinte, vagány, szókimondó, humoros, megható. Néha maróan fáj, de Woltz gondoskodik szereplőiről, nem lebegnek légüres térben. Ez a kiskamasz kalandos-fikciós regények után egy újfajta, valós problémákat érintő, kitárgyaló, elgondolkodtató regény. Ne riasszon meg a felsorolás, nagyon jól fogyasztható a Gipsz. Az ilyen könyvek szoktak újra lekerülni a polcról, hogy az idő múlásával ismét górcső alá vegyük és átszűrjük magunkon a történteket.
Főként a gyerekek szempontjai kerülnek előtérbe, de a felnőtteket sem hagyja magára a szerző. Az elvesztett gyermekkori bizonyosság helyét átvevő rémisztő űrt Fitz bántó megjegyzéseivel próbálja áthidalni. A gyerekkor buboréka után bekukkantott a felnőttkor előszobájába és kiderült, hogy nem működik a sorszámkiadó automata, félhomály van és minden túl sok(k). Mindehhez okos és megnyugtató lezárást találunk (máz nélkül).
Amilyen vékonyka (168 oldal) a könyv, bennem annyi mindent megmozgatott. Woltz nem húzza rá a vizes lepedőt egyik szülőre sem, amiért mégsem tartott ki (elég ideig) az örökkön-örökké. Tömören, de teret enged a többi érintett szempontjainak is. Anyának alkalmat nyújt, hogy feloldjon egy félreértést és Fitz gondolatait új nézőpontokkal gazdagítsa. Okos lépés volt, hogy a gyermekkor burkát maga mögött hagyó hősnő mellett, ellensúlyként feltűnik gyerekség biztonságában még önfeledten lubickoló kishúg, Berta és az új barát Primula. Az utolsó oldalakra hősnőnk is megbékél a világ, a szerelem relativitásával, a szülők korlátaival. Elfogadja, hogy néha együtt kell élnünk, nőnünk, működnünk olyan sérülésekkel, amiket még az orvosok csodaragasztói, szuperszonikus gipszei sem tudnak nyomtalanul eltüntetni.
Szókimondó őszinteség, vagány szereplők, humoros és gondozott szöveg (Rádai Andrea fordítása), igényes borító. Öveket bekötni, ha a sorozat első két könyv ennyire jó volt, mi lesz majd, ha érkezik a folytatás??
