A bejegyzés címadó mondata pöttyen bele egy teljesen átlagos osztály teljesen hétköznapi játékába majd -látszólag- nem vált ki semmilyen reakciót. Észrevétlenül indul útjára egy lassan dagadó lavina Igaz Dóra új könyvében. Egy fiú a csapatból.

Az ominózus mondattal Dani apukája is találkozik, amikor fia megpróbálja elsütni, mint egy találó bonmot, amire -a felnőtt- érhető módon nagyon érzékenyen reagál. Majd elhangzik még egy ijesztő mondat: a dédpapáról, aki haláltáborba küldtek 1944-ben. Csakhogy ez a fullasztó, feszült pillanat ennyiben marad. Anyu észbe kap: a gyerek túl kicsi még. Dani számára ennyi elég volt, hogy kiderüljön, valami sűrű, nehéz és nyomasztó titok veszi körbe, hát nekiáll és megpróbálja fellebbenteni a fátylat. 

Igaz Dóra eleinte úgy irányítja az eseményeket, hogy az olvasó a zsidó származású Danival együtt tapasztalja meg a kirekesztettség, az elszigetelődés maróan keserű ízét: kihagyják a focicsapatból, mert nem jár katolikus hittanra, a csapat pedig akkor állt össze. Persze a többiek részéről nem volt benne szándékosság, csak így alakult. De Dani mégis a szívére veszi, ráadásul internetes kutatásainak köszönhetően már sejti, bár alig akarja elhinni, amit olvasott a holokausztról.

Az érzelmek közben tovább feszülnek, majd a barátja nagypapája mesél egy másik focicsapatról, amit 1944-ben a zsidóüldözés szakított szét és Endréről, az örökre elveszett barátról.

Tények és érzelmek viharában haladunk, ahogy a két fiú hitetlenkedve ugyan (tényleg megtörténhetett ilyesmi?) egyre jobban beleéli magát nagypapa világába. Az égető probléma, amit a focikapu beszerzése, a csapatok összeállítása jelent. Innen már egy apró lépés, hogy a saját világukat megfeleltessék az akkorival. Nagyon jó fogás, ahogy Igaz megélhető példákkal alakít ki erős kapcsolatot a most és az akkor között. A mai gyerekek videó játékokkal sűrített világát, a gonosszal folytatott küzdelmüket összefűzi az évtizedekkel ezelőtti mindennapokkal. Bár Daniék megnyomhatják a “skip” gombot, amire a valóságban, sem most sem pedig régen nem volt lehetőség. Nagypapa "meséje" közben erős érzelmeket és felismeréseket bont ki, mint a felháborodás, veszteség, szégyen, tehetetlenség és kétségbeesett düh. 

Karakterei rendre hozzák a felnőttek tipikus és egyébként érthető és védhető álláspontját. A gyerekkel szemben gyakorolt elhallgatásban rejlő védekezés, a mellébeszélés önkéntelen reakciók, amivel védeni próbáljuk a védtelenjeinket. Csakhogy egy ponton és életkoron túl, -amikor kérdései merülnek fel- több kárt okoz a hallgatás.

Hogyan kell (az nem kérdés, hogy muszáj) beszélni a holokausztról, amikhez alig vannak szavak? A fiú a csapatból szerencsére a legszükségesebb borzalmakat idéző ténnyel dolgozik, erőssége a érzelmek, a belül  zajló  folyamatok, a világban akkor folyó “érthetetlen baromság” kicsit érthetőbbé tétele. Mert hideglelős adatokkal, képekkel tele van az internet, de a cél mégis az, hogy megértsék miért és hogyan kell embernek maradni. Ha nincsenek ehhez elég jó szavaid, vedd kölcsön Igaz Dóráét. 

Szülők, az van, hogy nélkületek nem megy!

A fiú a csapatból beszélgetésekért kiállt, mert ezeket az érzéseket egyetlen kiskamasznak sem szabad egyedül megélni. Különösen azért, mert a könyv keretei érthető módon nem adtak lehetőséget arra, hogy egy nagy rakás felmerülő miértre választ kapjunk. Mindez mai fejjel is elképzelhetetlen és teljesen érthetetlen. Egy ponton elhangzik az egyik szereplő szájából, “És nincs szükség zsidókra Magyarországon sem. A magyarok pedig elfogadták, hogy ez így van. Vagy legalábbis nem tettek semmit ellene.” Nyilván a beszélő a saját jelenében így érzékelte, de ha máshol nem, hát itt, itt, vagy itt  tucatjával találunk olyan magyarokat, akik másként gondolták. Timothy Snyder Fekete föld (szigorúan felnőtt olvasmány) pedig arról okosodhatunk hogyan NE legyünk fogaskerekek.

“Emlékükből fakadjon áldás!”
Egy ilyen fájdalmasan érzékeny témát kiskamaszok, fiatalok számára csak úgy szabad feldolgozni, ha a lezárásból remény fakad. A hit, és a bizakodás a felnőttek világában. Szerencsére a sok így-úgy szerencsétlenkedő felnőtt karakter között végre(!) akad egy karakán (matek)tanár, aki van annyira bátor, hogy válaszoljon ezekre a szaggató kérdésekre. 

Horváth Ildikó találó borítóját sokáig forgattam. A kékesfekete házak között az egyetlen pirosan álldogáló ház elszigetelődése; az előtérben ácsorgó fiú mindennapisága (aztán észreveszed a labdán a Dávid csillagot) — mind szíven üt, mint a regény. 

Nagyon jó tendenciának látom (bár véletlen egybeesésnek sem utolsó) a tavaly megjelent ’56-os forradalommal foglalkozó könyv, után Igaz Dóra történetét. Elhangzik benne sok-sok olyan mondat, ami rávilágít arra, hogy az emberek hogyan élték meg belülről az eseményeket, felbukkan mindennapjaink tipikus hozzáállása. Természetszerűleg megrázó, ahogy átdübörögnek rajtunk az érzelmek, de a remény ott vár ránk az utolsó fejezetekben és az olvasás utáni beszélgetésekben.