A kortárs olvasmányok mellett időről-időre visszatérek a klasszikusokhoz. Sok év kihagyás után jelent meg újra az Oroszlánszívű testvérek és ha már azt elolvastuk, akkor Ronja a rabló lányát miért hagynánk ki? 

A két meseregényt pusztán egyetlen, de annál fontosabb kapocs fűzi össze: letehetetlenek és imádnivalók. Mindkettő ízig-vérig újraolvasós Lindgren. Úgy mesél, hogy megelevenednek előttünk a tájak, az illatok, a zajok. Az Oroszlánszívű testvérek meséje eleinte kemény diónak tűnt, hiszen több meglehetősen sötét esemény is tarkítja, ami a kortárs gyerekkönyvben elég ritka. (A fordítás Papolczy Péter remek munkája.)

De a történet fő motívuma nem a főszereplők szomorú és tragikus kimenetelű -kimondom most már halála. Ha valami átragyog a regényen, akkor az elsősorban a testvérek kimeríthetetlen bizalma a jóság diadalában, és a történetek sorsfordító erejébe vetett hitük.  Ezek -ahogy a példánk is mutatja- mindig aktuálisak maradnak. Hetekkel ezelőtt olvastuk és még mindig frissen az élmény (T rendszeresen az újraolvasást szorgalmazza), hogy milyen letisztultsággal beszél Lindgren az élet, halál, (testvéri)szeretet, hit, jóság, gonoszság, lelki erő elvont fogalmairól. 

Karl és Jonatán földi életüket egy tragikus balesetben fejezik be, de mintegy álomból felébredve egy csodálatos helyen, Nangijalában találják magukat. Végre Karl is gyógyultan ébred és tehetetlenségben töltött földi élete után a csodálatos Cseresznyevölgyben egy új, gondtalan lét kezdődik. De a boldogságuk nem tarthat sokáig, mert a hegyen túl a gonosz felütötte a fejét. A fivéreken múlik, hogy a gonosz terjeszkedését megállítsák.

P abban a korban (10) van, amikor a gyerekek már tudatosabban viszonyulnak a halálhoz. Ő volt az, aki egészen felháborodott az elején a gyerekek mostoha sorsán. T pedig, akinél még elég erősen működik a természetes szűrője, úgy élte meg, hogy a főhősök halála nem több, mint egy álomból, új helyen felébredő helyváltoztatás. Tehát ezeken a -nekem- problémásnak tűnő részeken egészen könnyedén átjutottunk. Az élmény pedig: könyves katarzis. 

Ronja meseregényének hangulata  sokkal könnyedebb, humorában is valamivel közelebb áll a hőn szeretett Juharfalvi Emil-könyvekhez. Az elképzelt lovagvilágba helyezett mese gazdag érzelmeken és fordulatos kalandokon vezet végig. A fordítás Tótfalusi István szépséges munkája. 

Ronja, a Mattis-vár rablóvezérének a lánya egy nap összetalálkozik a vetélytárs Borka-banda reménybeli örökösével és megtörténik az, amire egyik rabló sem számít: mélységes szimpátia alakul ki köztük. Idővel testvérekké fogadják egymást és az egymás ellen gyűlölködő felnőttek tudta nélkül elmélyülő barátságuk, kitartó és lankadatlan testvéri szeretetté változik át. Amikor titkukra fény derül kezdetét veszi az évtizedes ellentétek és a józan ész közötti feszültség, amit csak a két gyerek feltételen ragaszkodása old fel. A makacs apák szokásjoga csütörtököt mond. Hiába na, nem tudnak mit kezdeni két csemetéjükkel, akik mindenen túl kitartanak egymás mellett.

Lindgren ezúttal is olyan erős képi világot hozott létre, hogy a hálószobánkba befújt a svéd erdőket borzoló tavaszi szél (sajnos a  fagyos is) és már olvasás közben komoly tervek születtek családunk elvadítására. Értsd: kerekedjünk fel és Ronják meg Birkek módjára legalább nyáron vessük bele magunkat a sátorba. Persze én sosem tudnék egy valóságos svéd vadonra bukkanni, de a vágy mögött meghúzódó igény arra a keresetlenül egyszerű, természethez vonzalmat megértem. 

Kedvenc svéd írónőnk mesélő erejét pedig egyszerűen csodálatra méltónak tartom. Évtizedek múlva is meg tudja szólítani, le tudja nyűgözni és fel tudja pezsdíteni a gyerekeim képzeletét. Ilyenkor titokban mindig fölényesen kiröhögöm a képernyőket. Mit nekünk a sok pörgő, mozgó, színes képkavalkád, amikor ilyen történeteket olvasunk?!

Mindkét regény remek választás, ezt a bejegyzés vége felé asszisztenciát nyújtó T is megerősítette, mert: "mindkét regény szuper és lehet belőlük tanulni a jóságot." És már minden lényeges tudnivalóval tisztában vagytok.