Szeptember 1-jével mélyrepülést vett a hangulatom. Elkeserítő, hogy a gyerekeknek elég pár nap és újra felváltva kántálják, hogy utálokiskolábajárni, utáloktanulni. Őket próbáljuk felkészíteni az előre nem látható jövőre, ahol valószínűleg az élethosszig tartó tanulás nem csak egy meglebegtett ígéret lesz, hanem a valóság? Nemrégiben több cikk is foglalkozott a még nem létező szakmákkal, amikkel a mostani alsósok találkozni fognak (azt hiszem a Nol.hu-n jelent meg eredetileg, de az már ugye a múlté). Olyasmik, mint nanaoorvos, a testrészkészítő, a digitális gondnok, újtudomány-gondnok a produktivitási szakértő és társai. Elég bizarr, nem? Mindezekhez minimum rugalmas és önálló gondolkodás, értő olvasás és angol tudás, tíz ujjas vakon gépelés kellene (a többit mos hagyjuk). Csupa olyasmi, amiben az iskolarendszer nem jeleskedik (tisztelet néhány kivételnek). Tehát mit tesz az elkeseredett szülő (vagyis én)? Elkezdi törni a fejét. Igazság szerint először felváltva estem kétségbeestem és háborodtam fel. Felmerült bennem egy csomó extrém és kevésbé szélsőséges megoldás is. Olyanok mint a költözés, státuszváltás. Aztán a szép szeptemberi napsütésben (és egy kicsit Á realizmusának köszönhetően) lenyugodtam. Úgy döntöttem, hogy megpróbálunk kompenzálni.