Számos okunk van, hogy nagyon szeressük a nyelvtörő nehézségű nevet viselő Qwirkle -t. Először is teljesen lenyűgözött az egyszerű, de nagyszerű játékmenet, a szabályok maximum tíz perc alatt elmagyarázhatók/megérthetők. Másodszor pedig van valami lebilincselő abban a gyönyörű kavalkádban, ahogy a lerakott kockák a szivárvány minden színében pompáznak az asztalon. 

Ismét egy fiatal felnőtteknek szóló könyv, amit kivételesen nem R-nek szeretnék odaadni, hanem csak úgy, a magam örömére olvastam el. A regény a Scolar kiadó gondozásában jelent meg, a remek fordításért pedig Simonyi Ágnesnek jár a köszönet. 

Úgy képzeltem ezt a szünidőt, hogy berendezkedünk egy olyan igazi, lassú, semmittevős nyárra. Eljárunk majd játszóterezni, fekszünk a játszószőnyegen, bámuljunk a felhőket mezítláb, néha értelmetlen beszélgetéseket folytatva. Időnként társasozunk, máskor rajzolunk, matatunk ezt-azt. De az is belefér, hogy csak nézünk ki a fejünkből és ülünk a cseresznyefa alatt. Máskor aztán elmegyünk kultúrálódni, játszóterezni, fagyizni, fára mászni, kavicsot dobálni a Dunába, cimborázni.

Pár napon belül sokadszor kértek meg külföldön élő barátok, hogy dobjak össze egy listát új gyerekkönyvekről,  amikor  haza látogatnak, feltankolnának friss gyerekkönyvekkel. Esetleg továbbadnák a lelkes nagyszülőknek, ezekkel lepjék meg a gyerekeket.

Három éve történt, hogy a nagyszülők Hévízen nyaraltak. Cuki módon hoztak nekünk klassz kis ajándékokat és egy polifoam karika szörnyet (egyébként úszónudli a legismertebb neve), amitől abban a pillanatban meg akartam szabadulni. Végül nem tettem, mert nem fért bele a kukába, utána pedig valahogy mindig kikerült a szemétkupac vonzásköréből. Olyan hasznos kacatnak nézett ki, amiből még bármi lehet. Lett is.

Új hobbim lett: R-nek keresek könyveket, amiket -persze csak az iskolai kötelezők abszolválása után- olvashat. Köszönhetően az eddig megtaláltaknak, kezd már ráérezni arra, hogy az olvasás tulajdonképpen egy jó dolog. Legfőképpen akkor, ha olyan könyveket kap a kezébe, amik élvezetesek is.

T is nagyon szereti a zenét, szívesen játszik a ritmusokkal, és hangot adó játékokkal. Elsősorban neki kerestem efféle eszközt, de amit a boltban találtam nem tetszett. Úgyhogy nekiláttunk itthon elkészíteni. Ebből született meg a saját, házi készítésű esőbotunk, amiből muszáj gyerekenként egyet-egyet csinálni, mert olyan jó, hogy senki ki nem akarja adni a kezéből. Osztozkodás ide vagy oda, teljesen megértem. Van ennek a játéknak valami hipnotikus jellege, ahogy peregnek le benne az "esőszemek", teljesen elandalít.  

Könyvheti zsákmányunk volt ez a könyv, amely a Kolibri Kiadó gondozásában jelent meg. Bevallom, először kissé szkeptikus voltam. Sehogyan sem tudtam elképzelni, miként fog bármi segítséget nyújtani ez a könyv, a mindennapokat mostanában oly sokszor megkeserítő gondjainkban. Már az első mese elolvasása után kiderült: gyorsan és azonnal. Alig akartam elhinni!

Ez a történet azzal kezdődött, hogy P-nél észrevettem, nem szívesen foglalkozik olyasmikkel, amihez a memóriáját kell használnia. Mivel szeptemberben kezdődik az iskola, praktikusnak tűnt, ha egy kicsit többet használjuk az emlékezőtehetségét, mert lesz pár dolog, amire majd emlékeznie kell. Például, hogy ne lapítsa ki az uzsonnára kapott banánt a tankönyveivel.

Szinte mindennap főzök. T ilyenkor rendszerint velem van, figyeli a történéseket. Amikor pedig eleget raktározott el -és már az én karom is elfelejtette, hogy milyen volt, amikor még áramlott benne a vér- a tettek mezejére lép, gyakorolja a láttotakat. Pakolja az edényeket, fedőt rak rájuk, elkéri a hatszáhuszonnyolcadik fakanalat, hogy bedobhassa a hűtő melletti résbe. Vagy kiszórja a lisztet, mákot, kukoricadarát, mert kell neki. De ami leginkább kellene neki az egy saját konyha.