Megláttuk, megszereztük, hazahoztuk, megszerettük. Nagyjából ennyi kellett.  

Mindig nagy érdeklődéssel várom, hogy kihírdessék a Spiel des Jahres német játékdíj jelöltjeit/nyerteseit. Elsősorban azért, mert eddig még nem találtam olyan nyertes játékot, ami érdemtelenül kapta volna ezt a címet. Olyat már igen, ami az adott évben nem került be a nevezettek közé, de mégis nagyon jó játék.  Már P-nél is észrevettem, hogy beépült a pavlovi reflex: ha "babéros" játékot lát, akkor azt mindenképpen ki kell próbálnunk. 

Tele vagyunk csupa jószándékú bűnözővel. Illetve csak a könyvespolcunk. És mennyire hiányoznának, ha nem lennének! Torzonborz után megérkezett a norvég meseíró Thorbjörn Egner három rablója.

Sokféle labirintus játék van forgalomban, én meg már jó hosszú ideje keresgélek, mert P nagyon szereti az efféle feladványokat. Ezzel szemeztem már egy ideje, hezitálásom fő oka pedig az volt, hogy nem olcsó darab. Persze a Drei Magier Spiele játékaira valóban nem jellemző, hogy olcsón hozzá lehet jutni, viszont cserébe kárpótol a játékok maximális kihasználtsága.

Az utóbbi években néhány kiadó elkezdett megjelentetni olyan külföldi klasszikus gyerekkönyveket, melyek a hazájukban évtizedek óta olyan népszerűek, mint nálunk pl. a Pöttyös Panni, a Boribon, vagy Janikovszky Éva (és még sokan mások) könyvei. Mi ebbe az áramlatba a Kistigris és Kismackó sorozatokkal kapcsolódtunk be, aztán jött Titi, majd Astrid Lindgren és a csínytevő Juharfalvi Emil, vele együtt pedig a sapkó és puskó kifejezések, a legújabb hiperkedvenc karácsony óta viszont a Kolibri Kiadó jóvoltából megjelent Torzonborz, a rabló! 

Miután megszületett P, és elkezdte alaposabban felfedezni az őt körülvevő világot, úgy éreztem vannak dolgok, amik alól már nem vonhatom ki magam -szoknya ide, vagy oda. Ilyen volt például az is, hogy aktívan részt vettem a giliszták rettentő érdekes világának felfedezése, így amikor először csodálkozott rá, hogy ilyen állat létezik, gondolkodás nélkül felemeltem -saját magam legnagyobb meglepetésére- , hogy megmutathassam neki, majd együtt megcirógattuk, végül pedig a kert egy biztonságos szegletébe kvártélyoztuk. Iszonyú büszke voltam magamra. Azóta pedig nagyon bírom a gilisztákat, és csendben hálálkodom, amiért nem a pókok nyűgözték le. 

Nem is tudom, hogy mikor találkoztam ennyire kedves, és bájos játékkal, mint a Da ist der Wurm drin!.

R közölte, hogy utál olvasni. Én pedig kiakadtam. Nem is értettem. Ez meg hogy, és mikor történt? Persze azonnal kétségbeesetten bizonygatni kezdtem, hogy olvasni iszonyú jó, és buzgón meséltem neki a sztorikat, amikor gyerekként éjjel a paplan alatt, nappal pedig az iskolai pad alatt olvastam a letehetetlen könyvem. Ő meg csak szelíd elnézéssel mosolygott rám, és kedvesen bólogatott, mint aki tudja, hogy kb. két perc múlva kiffuladva magamba roskadok, és úgyis békénhagyom, mert mit lehet itt még mondani? Elvégre olvassa a tankönyveit, a facebookot, és a filmek feliratait, szóval mi a gond??. Ja, meg a kötelezőket. Mindet. Mert amúgy nagyon lelkiismeretes gyerek. Csak unja őket, rettenetesen.

Időnként felbukkannak könyvek, amiket nem tudunk letenni. Nem elég, hogy egymás után többször elolvassuk, nézegetjük, beszélgetünk róla, idézgetjük, kézműveskedünk valamit a könyvből, újra és újra előkerül, hogy megint elolvassuk, egymás után ötször.

Nálunk évek óta működik az a gyakorlat, hogy a csokis-cukorkás ünnepeken kiváltjuk az édességek mennyiségét társasokkal. Hosszú távon egészen biztosan több öröm származik belőle, mint mondjuk több tucat csokitojás magunkhoz vételéből. 

Tehát itt a lista második része -nagyobbaknak-, életkorok szerint bontva, különböző árkategóriájú társasokkal, nem csak Húsvétra.

Izgatottan várjuk a Húsvétot, P azért mert, lehet menni a fűben kutakodni, én azért, mert idén talán sikerül írókázni, T pedig azért izgul, mert mi izgulunk.