Nagyon szeretem azokat a könyveket, amik utóéletet élnek az olvasókban. Különösen a fiatal felnőttekben. Méginkább, ha a könyv egy sokszor feldolgozott, súlyos témával foglalkozik, mint a világháború és a holokauszt. Pláne akkor, ha mindezt úgy teszi, mint A kék kabátos lány.
A Nyúl idén is körültekintő volt és segített elkerülni a teljes cukorsokk állapotát egy-egy társasjátékkal. Ráadásul mindkét választása sikert aratott.
Ha jókedvű kortárs íróinkat kellene felsorolni Dániel András biztosan az elsők között jutna eszembe. Ezúttal egerekkel (tudom, mostanában roppant sok egér tűnik fel a blogon) mulattat kicsit és nagyot.
Már tavaly tavasszal is rettentően örültünk a Kolibri Klasszikusok előző köteteinek (még egy ok, hogy várjuk a tavaszt). Idén úgy döntöttem, hogy tizenéves R-t fogom elbűvölni az új résszel. A Levél a királynak Hollandiában 1962-es megjelenése óta sikerlistás kötet, amit több, mint 20 nyelvre fordítottak le. Még átlapozni sem tudtam, amikor P a borítót látva azonnal stoppolta a könyvet. Sajnos három nappal később meggondolta magát és lassú tempómra hivatkozva leváltott, hogy maga vegye kézbe az olvasást. Pedig próbáltam (félgőzzel) győzködni, a közös olvasás számtalan előnyét felsorolva.
Nemrég bukkantam rá egy kedves társasozó család asztalán Antoine Bauza magyarul pár hete megjelent játékára a Miaubirintusra. (Jók ezek a véletlenek.)
A norvég filmes, forgatókönyvíró Bobbie Peers nem aprózza el, ha valamibe belefog. Az ifjúsági irodalom egyre népszerűbb és színesebb királyságába tett nemrég -remélhetőleg nem csak egy rövid- látogatást. Ha már benézett, akkor írt egy olyan könyvet, amelynek filmes jogai nem sokkal a norvég megjelenés után elkeltek. A Kolibri kiadó jóvoltából idén tavasszal magyarul is olvasható William Wenton-trilógai első része, a Lurídumtolvaj.
Nemrégiben egy anyuka hiányolta -teljes joggal egyébként-, hogy elmaradoznak a bejegyzések közül a kamaszoknak szóló könyvek. Ennek technikai okai voltak: R-nek egyáltalán nem volt az iskolai kötelezettségei mellett ideje kedvtelésből olvasni. De azért a téli szünetre a kezébe nyomtam a tavalyi év egyik legkiemlkedőbb magyar ifjúsági regényét, a Szabadlábont.
Egy újabb kisegeres könyv a Muskétások után. Ezúttal az elsőkönyves Pásztohy András és a sokadik könyves Pásztohy Panka szerzőpárosa kalauzolt egy télre készülő erdőbe, ahol egy Kisegér majdnem hős lett.
Szilveszter előtt azon gondolkodtam, hogy milyen könyvnek várnám nagyon a magyar megjelenését. Ha hiszitek, ha nem, Oliver Jeffers-kötetei ugrottak be. Ennek ellenére -vagy talán éppen ezért- óriási meglepetéssel (és örömmel) olvastam, hogy január első napjaiban megjelent nem is egy, hanem mindjárt két lapozója is. (Egyébként kívántam mást is, úgyhogy talán nem ok nélkül bizakodom.)
Tengermélyi kalandokra invitállak titeket ebben a gyönyörű napsütésben. Illetve nem is én, hanem Antoine Bauza, akinek hívó szavára érdemes odafigyelni, hiszen a 7 Csoda és a Tokaidoban tett utazásainkon is bebizonyította, hogy tud egyet s mást a társasjátékokról.
