Kicsi T is elkezdett aktívan érdeklődni a társasok iránt. Jó, ez végülis nem újdonság, mert a szellemlépcső és az elvarázsolt labirintust figuráit már régóta szívesen pakolássza ide-oda. Mostanában a két kedvence, amikkel játszani még mindig nem tud, de szívesen dob a kockával és válogatja a kidobott kukacrészeket a Da ist der Wurm drinn?, és a Katicák farsangja. Ez utóbbiban is végig tud már várni négy-öt katicalátogatást mielőtt elkezdi random módon utaztatni a kis hétpettyeseket. De így van ez rendjén, ebből lesz majd pár év múlva 7 Csoda és Pandemic!

Miután elolvastuk a könyvet, P szerényen csak annyit jegyzett meg, hogy "ebbe jól beletrafáltunk". Pedig saját érdeme, hiszen ő bökött rá, amikor elolvasta Evelin de Vlieger könyvének címét: Az új barát.

Robert Paul Weston Hatodik Ghork című regénye tartogatott némi meglepetést: csak hazaérve esett le, hogy ez bizony a folytatása a tavaly megjelent Szörnyen titkos részlegnek. Amit vélhetőleg azért nem olvastunk, mert még nem nőttünk bele. Ehhez képest P hetekig nyúzott, mert szerinte már elég nagyfiú, hogy egy szörnyes könyvet elolvasson. Főleg ha világít a sötétben.

Ha társasjátékokról van szó nem vagyok finnyás, általában szívesen kipróbálok minden új játékot, de az absztrakt stratégiai játékokat valahogy nem tudom minden fenntartás nélkül kezelni. Na jó, kimondom kerek perec: a világból ki lehet kergetni a sakkal és/vagy a malommal.

Mikó Csaba regényével már jó ideje szemezgettem, de ahogy a legjobb falatokat, úgy időnként könyveket is tologatok, várok a megfelelő pillanatra (ami általában nem tudom, hogy mikor/miért épp akkor érkezik el). P végül megtalálta a polcomon, és addig nyúzott, amíg elkezdtem neki felolvasni. 

Amikor eljött az idő, hogy P saját szobába költözzön, természetes volt, hogy a lehető legbarátságosabbá próbáljam tenni az új lakot. A függődísz-fétisemet ápolandó, egyértelmű volt, hogy legalább egy ilyen csoda fog lógni a plafonról. 

Bár a blog célja az olvasás, a társasozás népszerűsítése, most mégis úgy dönöttem, hogy egy rendhagyó bejegyzés is helyet kap.

Általában nem vagyok híve a kütyüzésnek, ahogy a tévének sem. DE. Szeretném valahogy az iskolarendszer hiányosságait ellensúlyozni. Úgy látom, hogy a 7-18 éves korosztály fejébe rettenetesen sok felesleges információ kerül. Igaz ez a vidéki kisiskolára és a nagyvárosi elitgimnáziumra.  Ahogy mondani szokták, ennek megvan a böjtje: a gyerekek megutálják a tanulást, a tudásuk döbbenetesen felesleges, és képtelenek átültetni a tanultakat a gyakorlatba. Pedig a jövőben az autodidakta tanulásnak óriási jelentősége lesz. Méghozzá sokkal nagyobb, mint pillanatnyilag. Sok embernek már most is többször újra kellett terveznie önmagát, karrierjét. De hogyan tudná ezt megtenni, ha szívből gyűlöli a tanulást?

Sokszor egy könyvet a borítója ad el. A társasokkal sincs ez másként. Egy jó borító kincset ér.  Persze ezt még lehet fokozni, ha a beltartalom is... Ezek után csoda, ha egy visszautasíthatatlanul jó ajánlatot  találva lecsaptam a Piatniknál pár hónapja megjelent Kincsvadász nevet viselő játékra? 

Alapvetés, hogy a kukásautót, és kezelőszemélyzetét minden 6 év alatti gyerek nagyon bírja. Nálunk a hét második napját egyenesen bearanyozza a pillanat, amikor végre megérkeznek villogó szirénával a kukásbácsik. A hab a tortán, ha épp a két lelkesen integető bácsi teljesít szolgálatot. 

Az őszi hullámvasutazásunk ellensúlyaként választottam második olvasmánynak (az első ez volt)  a Manó kiadónál megjelenő Régi kedvencek sorozat első részét, Bogáti Péter: A Hóvirág másodkormányosa jelenti című regényt.